PONT MINT AKKOR…

Ha szeretsz valakit, akkor az szavakkal leírhatatlan... mégis olyan dolog, ami néha fáj. Valamikor már csak akkor veszed észre mennyire fontos volt, miután az, akit szerettél elment. Az pedig még fájdalmasabb, ha azzal a tudattal kell élned évekig, hogy az egész a te hibád!

Velem is ez történt. Minden jól indult, ám akadályok sorozata következett, minek végére eltávolodtunk egymástól. Már lassan 10 éve, hogy nem láttam. Ő talán már nem is emlékszik rám. Én viszont minden egyes pillanatra emlékszem amit együtt töltöttünk.

Amikor először találkoztunk, csak egy idegesítő kölyök volt, akit ott helyben megöltem volna ha tehetem, hisz folyton idegesített, de mivel Lina-san csapatával volt és mert olyan hatalmas az ereje, mégsem tettem. Idővel, ez a nagy ellenségeskedés változott .

Hamarosan, ezek, a már-már vérre menő veszekedésekből, csak a megszokás miatt folytatott viták lettek. Aztán egyszer csak vége lett. A végeláthatatlan piszkálódások sora végetért és Dark Star legyőzése után, elváltak útjaink.

Évekig nem történt semmi, így lassan beletörődtem a ténybe, hogy akkor láttam őt utoljára.

2 évre rá, viszont újra megjelent. Most, hogy nem volt kinek bizonygatnia, hogy igenis "utál", egész normálisan viselkedett. Ellehetett beszélgetni vele és rájöttem, hogy milyen is ő igazán. Egyre gyakrabban jött és ha úgy adódott, még a bolt körül is segített. Igaz furcsa dolog, hisz az ember nem nézné ki ezt egy Mazokuból, de mégis. Azok voltak életem legszebb pillanatai.  Viszont, mint minden jó dolognak, ennek is vége lett.

Aznap már 1 hónapja volt, hogy folyamatosan, minden magyarázat nélkül eltűnt és furcsán viselkedett. Először csak arra gondoltam rossz napja van, hisz még sose viselkedett így és általában megmondta, ha mennie kellett, még ha nem is mondhatta meg, hogy hova. Ezért egyik nap rákérdeztem. Talán a kelleténél kicsit túl agresszívan álltam a dologhoz. Olyannyira, hogy még azt is megmondtam neki, hogy tűnjön el. Megértette, de mielőtt elment, a szemembe nézett és azt mondta:

-"Holnap a Külső világba megyek, de bármi történjék is... én még most is szeretlek... akkor is, ha ez részedről már nem így van."-láttam a szemében a bánatot és a csalódást. Rossz volt hallgatni ahogy kimondta ezt. Abban a pillanatban megbántam mindent, amit mondtam, de mielőtt ezt neki is megmondhattam volna, eltűnt. Azóta nem láttam.

Egy hét múlva a környék összes településére eljutott a hír, miszerint a külső világban, kirobbant egy háború a Mazokuk között. Akkor értettem meg, hogy Xellos aznap ezt akarta elmondani. Én viszont amint megjött, letámadtam a kérdéseimmel és nem hagytam, hogy elmondja amit akar, pedig már akkor láthattam volna, hogy nincs minden rendben... már előtte egy hónappal észrevehettem volna! Jobban belegondolva észre is vettem, de félreértettem és ezért zavartam el.

Évekig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon él-e még? Aztán 5 év múlva a háború végetért, de még kérdéses volt, hogy kik haltak meg illetve élték túl. Az emberek hetekig a közelébe se mertek menni a csatatérnek. Aztán pár bátrabb kalandor körül nézett arra és mikor a városba értek elmondták, hogy mit láttak és felsorolták az általuk ismert, holtan talált Mazokuk neveit, de Ő nem volt köztük. Vagy azért, mert nem ismerték fel, vagy azért, mert nem is volt ott. Mindezek után, 5 év telt el úgy, hogy semmitse hallottam róla.

Néha azt hiszem meghalt, néha pedig azt, hogy él még és valahol éppen rám gondol. Amióta elment, minden este kijövök ide a kertbe. A csillagos eget nézem és rá gondolok, pont mint akkor, amikor 2 év után, először megjelent.

Ma valahogy  más az este.... hideg a levegő, pedig nyár közepe van. De ez a hideg más. Az az igazi csontig hatoló hideg, ami ebben a hónapban nem megszokott dolog. Valahogy olyan ismerős... mintha valaki megérintene a távolból... vagy csak épp a közelből, hogy tudassa, hogy itt van.

Egy kis ideig még az eget kémlelem, majd egyszercsak megfordulok és egyenesen a ház tetejére nézek. A látvány hirtelen megrémít, hisz mivan ha csak álmodok, mert őt látom. Ott ül , pont úgy mint akkor legelőször és engem néz. néz de nem szól semmit. Ez sokáig megy így, mígnem egyszer csak azt veszem észre, hogy már nincs ott. Eltűnt...

Talán mégiscsak képzeltem az egészet... talán tényleg csak álom volt, hisz miért pont most jött volna vissza, ha annyi éven át egyszerse jelezte, hogy él, hogy még gondol rám, hogy szeret.

Ez a gondolat lebénít, nem bírok mozogni és csak ez jár a fejemben.

Hirtelen feltűnik előttem. Nem szól semmit, de legalább itt van. Csak néz. Nem mondd semmit, pedig látom rajta, hogy annyi mondani valója lenne. De pont úgy ahogy én, ő se tudja szavakba önteni. Egy jó darabig csak nézzük egymást.

Lassan közelebb lép hozzám, átölel s végül megcsókol. Pont úgy mint akkor...

By: Xel

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés