Napsugárhíd


Szárnyaimat elástam, mert nem hiszek a csodákban,
Lepje a hó, lepje a sár.
Most hívogat a hold, a nap, de szárnyaim csak hullanak,
Fedi a hó, fedi a sár.




  Szürrealisztikus téli tál. A fák ágain, a fehér, vastag hóréteg helyett tűzcsóvák futnak végig, recsegve-ropogva égetik le a törzsről a karvastagságú ágakat, ami a földre hullva a hóban is tovább lángol. Hihetetlen, mégis igaz. A fák égnek. A föld is ég. A felhők is lángolnak, tűzesőt hullajtva az égből. Tűz mindenfelé. Lángok. Forró, vörös csóvák, amerre csak a szem ellát. Megemésztenek mindent. Ami az útjukba kerül, eltűnik, pár múló pillanat alatt. Vége mindennek. Olthatatlan. Fékezhetetlen. Megállíthatatlan. Minden elpusztít. Semmi sem marad épen. Senki sem éli túl.
  A sárkánytűz ilyen. Semmi sem állíthatja meg. Ha egyszer szabadjára eresztik, nem kímél semmit. A réten egy aranysárkány állt, mintha minden tűz belőle eredne. Egy villanás kíséretében magára öltötte egy öreg férfi alakját. Végignézett a felperzselt tájon, és szája elégedett mosolyra húzódott. Bizonyára tetszett neki, amit látott. Körülötte még hó volt, pár méteres körzetben, így neki nem esett bántódása, de onnantól minden lángokban állt. Csak állt ott, és nézte a pusztítást.
  Nem messzire előtte, egy nagyobb hókupacon egy másik aranysárkány feküdt. Úgy tűnt, mintha halott lenne, de néha-néha megmozdult.Egy fiatal lány volt.
 Az öreg folytatta a pusztítást. A háta mögött robajszerű hanggal roskadt össze egy egész erdő. Az öreg meg sem rezzent, a lány azonban összerándult, és lassan kinyitotta a szemét. Egy darabig csak nézett a semmibe. Úgy tűnt, fel sem fogja, hogy mit lát. Jobb kezét lassan maga alá húzva kicsit felemelkedett a földről, de úgy tűnt, többre nem képes. Az öregemberre nézett, szomorú, kék szemekkel. Az öreg vissza rá, felsőbbségesen.
 - Miért? - kérdezte a lány.
 - Figyelmeztettelek - felelte a férfi.
 - Nem teheted ezt velem... - mondta remegő hangon a lány.
 - Már megtettem - vont vállat.
 - Kérlek...
 - Én nem kértelek, hanem parancsoltam. Nem engedelmeskedtél. Viseld a következményeit.
  Filia nyelt egyet, és körülnézett. Nem messze tőle egy lángcsóvában felismerni vélte Lina alakját. Mozdulatlan volt. Minden bizonnyal rég halott. Nem messze tőle egy sötétebb folt a lángok mögött bizonyára Gourry lehetett. Zelgadist és Ameliát nem látta sehol. Bizonyára őket érte az első csapás. Xellos is eltűnt valahova. De minden bizonnyal meghalt ő is. Ennyi idő alatt lehetetlen elteleportálni.
  Fogalma sem volt róla, mi történt, amig nem volt eszméleténél.
- Ne reménykedj... - szólalt meg az ősapa hideg hangon. Filia lehajtotta a fejét.


Szárnyaimat elástam, mert nem hiszek a csodákban,
Lepje a hó, lepje a sár.
Most hívogat a hold, a nap, de szárnyaim csak hullanak,
Fedi a hó, fedi a sár.


  Nagyon jól tudta ez az egész miatta van. Mindenről ő tehet, az ő hibája. Megakadályozhatta volna. Tehetett volna ellene. Komolyan kellett volna vennie az ősatya fenyegetését. De nem tette. Túl vak volt. Túl elvarázsolt. Túl önfejű. Túl önző.
  Tudhatta volna, hogy nem teheti. Ő nem szerethet szabadon. Igazából semmit sem tehet anélkül, hogy az ősapa felhatalmazta volna rá. Szabad szeretett volna lenni, vagy legalább csak egy kicsivel szabadabb, mint most. Nem sikerült. Mot nemhogy ő nem lehet szabad - mindenkitől elvette a szabadságát. Mindenkitől elvette az életét.
  Lassan feltérdelt a hóban. Az ősapa szótlanul nézte. Filia összetette a kezét, és próbált elmondani egy imát Cephiednek, de rájött, semmi értelme ahhoz imádkozni, akit elárult. Ahhoz pedig főleg nem, akinek a szolgája, az ő tulajdon apja éppen most pusztítja el az egész Földet. Kezei csalódottan hullottak az ölébe. Sírni sem volt ereje, csak nézte a havat maga előtt.
 - Most már a papnőséget is megtagadod? - kérdezte gúnyosan Basil Ul Copt - Megtagadtál engem. Megtagadtad a rendet. Cephiedet. A barátaidat. Csak egyvalamit nem tudtál, soha, Filia. Magadat.
  A ryuumiko felnézett. Az ősatya közelebb lépett hozzá. Mögé intett, mire a lángok egyre közeledtek feléjük, de pár méterre megálltak.
 - Megmondtam neked, Filia. Semmi közöd nem lehet hozzá.
 - Apám...
 - Nem hallgattál rám. Figyelmeztettelek, hogy nem lesz jó vége. Mondtam neked, hogy nem tűröm el ezt tőled. Nem hittél nekem.
 - Én csak...
 - Ne mentegetőzz. Erre nincs mentség. Összeálltál egy mazokuval, Filia! Gondolkodtál te egyáltalán?
 - ...
 - Most mihez fogsz kezdeni?

  Filia nem szólt egy szót sem. Mihez kezdhetne. Nincs már értelme az életének.
 - Meghaltak a barátaid. Az emberek. Egyedül mi maradtunk neked, Filia. De mi nem fogadhatunk vissza téged.
 - Nem is kell... - suttogta halkan a lány.


Ha feltámadnak álmaim, majd kibomlanak szárnyaim,
Pereg a hó, pereg a sár.


 - Mit mondtál? - kérdezte az ősapa. Azt hitte rosszul hall. Filia felemelte a fejét. Elmosolyodott. Furcsa, különös mosoly volt, se szomorú, se vidám, se gonosz. Inkább belenyugvó.
  Lehunyta a szemét, mire egy halom láng lobbant fel a háta mögött. A lángok, mintha csak táncolni hívnák társaikat, egyre közelebb csalogatták a háta mögött lévő, az ősapa keltette lángokat. Azon egy percig sem haboztak, megindultak feléjük. Az ősapa még el tudott ugrani, és egy védőfalat emelni maga elé, Filiának azonban nem volt erre lehetősége, de ha lett volna, akkor sem tett volna semmit. Ezek után nem vágyott semmi másra.



A falakon túl, a kapukon túl,
A hegyeken túl, az egeken át így jutok.
Napokat dúl, színeket szít,
A tűzőn át hív, a napsugár híd.


  Valami gyönyörű, fényes villanás. Nem tűz. Nem lángok. Nem forró, égető, húst is leperzselő rémek. Sugarak. Gyönyörű, hófehér fény.

Napsugárhíd.


~  Ugye nem haragszotok rám? ~


A falakon túl, a kapukon túl,
A hegyeken túl, az egeken át így jutok.
Napokat dúl, színeket szít,
A tűzőn át hív, a napsugár híd.

By: Kikyo